Az alábbi levelet egy fiatal versenyzőtől kapta a Versenybíró Bizottság elnöke, Till Zsolt, olvassátok el élménybeszámolóját!
2014.06.08, délután
Nagyjából a tavaszi hosszútávú verseny óta gondolkoztam el azon, hogy milyen lehet versenybírónak lenni.
Edit kérdezte meg tőlem szombaton, hogy miért szeretnék versenybíró lenni, akkor még tényleg nem tudtam, hogy pontosan miért is vágyom erre.
Abban a pillanatban, amikor Zsolt felajánlotta, hogy elvisz motorcsónakkal és megmutatja, hogy miről is szól az ő munkájuk, én még csak sejteni sem sejthettem, hogy mi vár rám, mit fogok tapasztalni, milyen a másik oldalról átélni magát a versenyt, a futamokat, hogy minden a versenybírókon múlik, hogy jóformán az ő felelősségük a csúszás, hogy milyen hangulatban telnek a futamok közti felesleges percek… Ez pontosan olyan, mint mikor egy sötétített üveget bámulsz és nem tudod mi van a másik oldalán.
Szóval ott ültem a motorcsónakban és folyamatosan kaptam a magyarázatot, hogy mi-miért történik, minek mi a következménye, mikor mit látok, mikor mi a teendő. Elsősorban megtudhattam, hogy a bírók közt hogyan vannak elosztva a futamok és mi alapján számolják ki, hogy ki melyik futamot kapja. Mielőtt az első futamot lehoztuk volna, Zsolt elmesélte nekem, hogy hogyan kell indítani, mit mondunk, honnan lehet tudni, hogy a futam rendben elrajtolt, majd később azt is elmondta hogyan kell visszahívni egy futamot és mi alapján veszi ő ezt észre.
Megnézhettem azt is, hogyan történik egy beállítás a partról, mihez igazítva állítják be a hajókat. Megtudtam a fehér zászló jelentését a célnál: eddig végig úgy gondoltam, hogy azzal jelzi, a futam összes tagja leért – de nem.
Érdekes volt, hogy szinte az összes szituációt láthattam, amire kíváncsi voltam, mintha a sors velem játszott volna és nem ellenem.
Nagyon jól esett, hogy partnerként kezeltek, kérdezhettem és kaptam választ, senki nem volt visszautasító és – legalábbis úgy látszott – komolyan is vettek.
Tényleg mindenre választ kaptam és minden indoklásra került. Amit Zsolt fontosnak tartott, azt el is mondta anélkül, hogy kértem volna. Zavarba ejtő volt a közvetlenségük, néha csak bólogatni tudtam, nem tudtam mit válaszolni, ami talán tűnhetett úgy, mintha éppen nem érdekelne, amit mond, pedig csak sok volt az információ.
Egyszerre volt izgalmas és hasznos, jól éreztem magam és tanultam is. Állíthattam hajókat – ezt úgy kell érteni, hogy én mondtam meg Zsoltnak, hogy melyik hajóhoz igazítson, szerintem melyik van előrébb és melyik hátrébb, ki toljon vagy húzzon, és mikor vannak egyenesben. Emlékszem, abban a futamban pont volt egy kiugrás – tanuló szkiff volt – és előkerült a piros zászló, szólt a kolomp. Ilyen kétszer is előfordult és olyan büszke voltam magamra, mikor én is észrevettem, hogy kiugrott a hölgy Ági futamában. 🙂
De amikor azt mondta, hogy a tanuló négypárakat én indítom, hirtelen jobban izgultam, mint a saját futamom előtt, pedig az sem semmi.
Jött az instrukció: “Annyit mondasz, hogy gyorsított rajt, vársz egy picit, elkészülni, rajt.”
Álltam ott, válasz: “Jó.” – utólag már röhögök rajta, sejtem hogy nézhettem ki. 🙂
Szóval jobb kezemben a “gigafon”, bal kezemben a piros zászló. Kinéztem jobbra, fehér zászló fent volt, beállítás kész, mély levegő: “Gyorsított rajt… Elkészülni… Rajt.” – és hála a jó égnek elindultak, tehát nem voltam halk. Anna szerint még határozott is volt, legalábbis a négypárból neki úgy tűnt. Ezek után mindenki visszatért a saját szerepébe, Zsolt maradt a pályabíró, én meg maradtam a kíváncsi versenyző.
Sokaknak ez csak egy egyszerű semmiség, számomra viszont egy nagy lépés előre.
Tényleg vágyom arra, hogy versenybíró legyek, és már tudom is, miért: úgy gondolom, hogy a versenybíróknak van tekintélyük, van kiállásuk. Titkon én is vágyom arra, hogy megkapjam azt a mennyiségű tiszteletet, ami egy versenybírónak kijár, mellesleg most tudom csak igazán, hogy ők mennyit tesznek hozzá ehhez az egészhez versenyről versenyre.
És mindezek mellett – külső szemmel nézve – mint munkatársak, nagyon jól kijönnek egymással. Nem hiszem, hogy aki versenybíró, az undorral, unottan, akaratlanul jöjjön versenyre, vagy csinálja ezt.
És mellesleg tetszik a szerkójuk. 🙂
Ők, ezen a délutánon, mindannyian hozzátettek az elhatározásomhoz, megerősítettek abban, hogy én ezt akarom, ezer köszönet nekik innen – meg majd akkor, ha végeztem a tanfolyammal. 😀
Mellesleg szeretném, ha büszkék lennétek rám, hogy az egyik célomat véghez tudtam vinni és örülnék, ha egyszer Eszter nekem könyörögne, hogy hozzam le a futamát. 🙂
Az elhatározás komoly, akkor is véghez viszem, ha több százan ellenzik – mert vágyom erre és meg akarom csinálni.
“Olyan pályát válassz, amit akkor is szeretni fogsz, ha nem fizetik meg. Én is így csinálom.” – Till Zsolt