Beszélgetés a valamennyi hajóosztályban magyar bajnok Sándor Istvánnal
Kivételes sorozattal büszkélkedhet Sándor (Stadler) István, aki a történetének második évszázadát élő magyar evezésben egyetlen férfi versenyzőként valamennyi hivatalos versenyszámban – tehát az egypártól a nyolcasig – bajnoknak mondhatja magát. A kitűnő egészségnek örvendő, életének nyolcvannyolcadik évében járó, Kanadában élő úr a napokban itthon járt és nyilatkozott a Magyar Evezős Szövetség honlapjának.      – Ma is pontosan emlékszem a napra: 1937. május 3-án ültem először evezőshajóba, mégpedig a Hungária Evezős Egyletben, ahol a később nemzetközi tekintélyre szert tett Machán Tibor volt az edzőm – emlékezett az olimpiát (1952, Helsinki) is megjárt, sokszoros magyar bajnok. –  Machán bejött a Zrínyi Gimnáziumba és magas, erős fiúkat keresett, akik kedvet éreznének az evezéshez. Magasnak ugyan magas voltam a 180 centimmel, de a hatvan kilóm még nem volt garancia arra, hogy az evezéshez szükséges erővel is fogok előbb-utóbb rendelkezni.     – Az első lépést minden esetre megtette. Hogyan folytatódott az evezéssel való kapcsolata?     – Nem volt egyszerű a dolog, hiszen a Margitszigetre 50 fillér volt a belépő, ráadásul egy átszálló 24 fillérbe, az egy hétre szóló tanuló bérlet pedig 1,70 pengőbe került. A korábban asztalosként igen eredményesen dolgozó édesapám pedig a világválságban tönkrement. A hátráltató körülmények ellenére ottragadtam. Emlékszem, először egy széles négyevezősbe ültetett az edzőnk, s június 6-án már megvolt az első versenyem is. A KISOK-vetélkedőn ezer méteres távon hat hajó közül másodikok lettünk.      – Hamarosan a BESZKÁRT-hoz igazolt, mert a Hungária Evezős Egylet nem adott hajót. Az indoklás pedig imígyen szólt: „macskáknak nem adunk hajót”…      – Már 1938-ban elkezdődtek a sikereink, a kormányos négyesünk (Hortobágyi Miklós, Károlyi György, Stadler István, Koren Branisilov, k: Kürtös Xavér) minden elérhető versenyt megnyert, Bécsben még a Hitler Jugend csapatát is legyőztük nyolcasban is a Szent László Gimnázium evezőseivel összeülve. Még abban az évben kinőttük a BESZKÁRT négyesét; nekik ugyanis csak széles, erős, palánkos hajóik voltak. 1940-ben Machán Tibor talált valahol egy 1910 táján készült, elfektetett, francia gyártmányú hajót, amelyet télen feljavítottunk. Amikor azután nyáron az egyik versenyen elsüllyedtünk, a klub jelen volt elnöke, Perczel György azonnal rendelt egy vadonatúj négyest!      – 1941-től végképp megindultak Ön alatt a hajók. Ekkor mindjárt két felnőtt számban is országos első lett.      – S meg sem álltam, amíg az évek során be nem gyűjtöttem tizennyolc bajnoki aranyérmet! A II. világháborút követően egyébként nagy csapást jelentett számomra, hogy Machán Tibor 1946-ban elhagyta az országot. Ő ugyanis kiemelkedő munkát végzett, nem tizenkettő egy tucat edző volt. Például ő forradalmasította a magyar evezést az Angliából származó „Fairbairn”-stílus bevezetésével. Machán távozását követően dr. Török Zoltánt kértük meg, vegye át az edzéseink irányítását.      – 1948-ban újabb fordulatok tették izgalmassá pályafutását.     – A rendcsinálás jegyében a komoly evezős klubokat – Hungária, Pannónia, Postás – kivétel nélkül feloszlatták. Utam a Ferencvárosba, a későbbi Kinizsibe vezetett. Még ebben az évben nagy csalódásként éltem meg, hogy megbízhatatlannak bélyegeztek, s ezért a tatai edzőtáborban ugyan ott lehettem, az 1948-as, londoni olimpiára viszont ezzel az indoklással nem vittek ki.     – Így újabb négy évet kellett várnia, hogy részt vehessen az ötkarikás játékokon.      – Egyre jobban ment a ferencvárosiaknak az evezés. Olyannyira, hogy 1952-ben sikerült megtörnünk a Vörös Meteor hegemóniáját. Összeültünk a Vasas négyesével (Kovács Csaba, Bakos Pál, Halász László, Zágon Miklós) és győztünk. Végül az döntött az olimpiai kiküldetést illetően, hogy Berlin-Grünauban pályacsúccsal nyertük a hagyományos regattán a nyolcasok versenyét, és egész évben minden számban győzni tudtunk a Vörös Meteor ellen. Ezt követően a sportvezetők mindössze egyetlen emberünket, Halász Lászlót cserélték le az 1948-ban, Londonban kormányos kettesben bronzérmet szerzett Zsitnik Bélával. Korábban annyira biztosra vette mindenki, hogy a Vörös Meteor nyolcasa repülhet majd Helsinkibe, hogy a formaruhákat is rájuk szabták. Én például Harmath Zoltán szerelését kaptam meg. Az olimpiai szereplésünk sajnos nem jól sikerült, pedig az a nyolcas komoly eredmény elérésére is képes lehetett volna. Csak utána derült ki, hogy a minimálisan kötelező 93 kiló helyett a mi hajónk száznegyvenhármat nyomott!     – Bár már 1949-től edzősködött, a versenyzéssel csak 1954-ben hagyott fel.      – A sportágtól azután sem szakadtam el. Én terveztem és készíttettem el Bohn Ferenccel és Nádas Tiborral együttműködve az első evezős hajószállító tehergépkocsit. Azon kívül életre hívtam az EVEZÉS című magazint, amiért a Magyar Sport Érdemérem Ezüst Fokozatát kaptam.      – 1969-ben azután elhagyta az országot.     – Megint szerelmes lettem, s ezért másodszor is megnősültem. Ez a döntés – utólag derült ki – nem a legjobb választás volt. Az új feleségem révén New Yorkba kerültem, ahol taxisofőrként dolgoztam. Öt év múlva sikerült magántaxisnak előlépnem, amely engedélyért potom 24 ezer dollárt kellett leszurkolni. Ma egy ugyanilyen, tenyérnyi papírért 300 ezer dollárt kérnek New York városában…     – Bár hatvanegy esztendejével már régen kinőtte a kamaszkort, 1982-ben mégis újabb, kalandos lépésre szánta el magát.      – Ismét elváltam, s átmentem Kanadába. Hatvanhat éves voltam, amikor a nyugdíjamba is beszámító munkát vállalhattam. Hetvenhat éves koromban végre szerény összeggel, de mégis csak nyugalomba vonulhattam.     – Az evezéstől „odaát” sem vált el…     – Ahogy Torontóban sétálgattam, egyszer csak megláttam a felírást: ARGONAUT Rowing Club. Azonnal bementem, majd legközelebb már konkrét időpontra érkeztem. Egy szó, mind száz, azóta is az „Argonaut Rowing Club” tagja vagyok. Az első évben 100 dollár volt az éves tagdíj, ma már ötszázhúsz. Az 1990-es évek elején a klubomban elsőként kaptam meg az „Örökös Tiszteletbeli Tag” kitüntető címet.      – Az eredmények Kanadában sem maradtak el…     – Nagy örömmel edzettem és versenyeztem, mígnem eljött az 1991-es esztendő, amikor is meg tudtuk szervezni, hogy a Miamiban megrendezett veterán világbajnokságon dr. Harmath Zoltánnal egy hajóban evezhettem. Mondanom sem kell, mekkora örömöt jelentett, hogy az egypárban elért sikerem mellett ez az egység is győztes tudott lenni! Ehhez hasonló érzés csak akkor kerített hatalmába, amikor 1996-ban, a Budapest-Velence FISA Veterán VB-n  a magyar vegyes nyolcas (dr. Harmath Zoltán, Gogl Péter, Sándor István, Miklós György, Jaskiewicz Katalin, Vogel Erika, Kmoskó Mária, Hujber Anna, kormányos: Répási Erika)  tagjaként világbajnok lehettem.     – Egészen 2001-ig versenyzett, majd abbahagyta, de mindmáig rendszeresen vízen van.     – Így igaz, mert az én életemben az evezés a legnagyobb dolgok közé tartozik. Élettársammal szerény, de rendezett körülmények között élek . A jó közérzetemhez az is hozzá tartozik, hogy ameddig az egészségem és az anyagi helyzetem engedi, igyekszem ismételten hazalátogatni. Kortársammal, Dr. Harmath Zoltánnal és Zsitnik Bélával különösen jó kapcsolatot ápolok, de alkalomszerűen bárki mással is szívesen elbeszélgetek. Nagyon örültem, hogy Zsitnik Béla meghívására részt vehettem az MTK díszközgyűlésén, mert ott is számos evezőssel találkozhattam, beszélgethettem. Többek köz ött a szövetség elnökével, Dávid Imrével is, aki éppen szeretett klubom, a Ferencváros színeiben versenyezve érte el sikereit.Kép és szöveg: Jocha Károly